Hazánkban a bivalyt magyar-bivalyként, házi bivalyként emlegetik. A fekete bivalycsordák látványos képei a víz közeli, lápos legelőknek. A magyar házi bivaly őse valószínűleg az indiai vadbivaly, az arni-bivaly volt. A Kárpát-medencébe minden valószínűség szerint már a népvándorlások során, mint igavonó állat került. Ereje szinte hihetetlen: 2 bivaly ökör vontatási erőben 4 szürkemarha ökör erejével is felér. A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a XI. századból származik, majd II. Béla király 1138-as dömösi apátsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok. Tömeges elterjedését igazából a török háborúk idejére tehetjük, mivel a bivalyokat a török haderőben – az előbb említett nagy igavonó erejüknek köszönhetően- ágyúvontatásra használták.
Mivel a bivaly még a szürke marhánál is igénytelenebb állat, hiszen lelegeli a kákát, a nádat, a mocsári füveket és kimondottan szereti a nedves lápos területeket, gyorsan elterjedt a Kárpát-medence területén. A bivaly járása jellegzetesen lomha, de szükség esetén meglepően gyors futásra is képes. Hangja a bőgés-röfögés közötti hangra emlékeztet. Úgy a tehenek, mint a bikák jellegzetes sötétbarna (fekete) színűek. Szívderítő látványt nyújtanak a területen járó turistáknak a fekete bivaly borjak mókásan elálló nagy füleikkel. Erdélyben nem is borjúnak hanem „bivalybocsnak” becézik őket.
folytatás link: Bivaly
