A Trauma!
Egy igaz történet alapján. Egy sportoló, aki húszéves korában veszítette el fél testének mozgását. Egy ember, akit soha láttam sírni. Egy ember, aki karácsony előtt három nappal egy baleset után kapott még egy új életet, de az új élet egy székhez kötve mutatja be pár sorban, Major Endre paralimpikon életét.
Egy rendezvényen készítettem képes beszámolót, amikor is meghívott vendégként Endre gurult be a tolókocsis székével, és beszélt a riói olimpiai élményeiről, ahol negyedik lett paralimpia S1 kategóriában. Ahogy hallgattam a beszámolóját, tudtam nem ez lesz az utolsó beszélgetésünk. Így is lett egy karácsony előtti napon látogattam meg őt, a szegedi Asztalitenisz Sport klubba, ahol már javában folyt az edzés. Endre és János labdaszervái, ütései sem hasonlítható össze az egészséges versenyzők ütéseivel. De ezt Endre már magától mondta nekem:
M.E. – Látod Laci a mi sportágunk kötöttebb, de itt is vannak pörgetések, szervák, és sok saját egyénileg kifejlesztett ütések..
Igen! Látom, közben a jobb kezén lévő kesztyűt próbálja levenni, a nem annyira sérült kezével. A jobb kézfeje a sérüléskor elhalt, így azzal nem tud fogni, ezért kell a kesztyű, amivel az ütőt lehet rögzíteni a tenyeréhez.
M.E.- Laci ez a sport adta meg nekem a boldogságot! Egy olyan sportot kellett keresnem, ami lefoglalja a hétköznapjaimat. Küzdő sporttal foglalkoztam, amíg nem lettem székhez kötve, de ugye ezek a sportok már nem jönnek szóba.
Az asztalitenisz adja meg talán most azt, amiért érdemes élnem. Az életem minden napja lelassult. Minden, ami másnak pár perc az lehet nekem órákig tart. Ilyen az öltözködés, étkezés, Azt is mondhatnám, amikor felkelek onnantól kezdve, amíg le nem fekszem. „
A sport klub tagjai sokat segítenek a parasportolóknak nem csak, hogy helyet kaptak a klubban, de a rendezvényeken kívül a magánéletben is segítik őket, hogy ezzel is megkönnyítsék a minden napjaikat. Bevásárlás, hivatali ügyintézések beleférnek, említi meg az egyik sportbarát nekem. Valahol úgy érzem ez a normális emberi hozzáállás. De sokszor még sajnos ezek a dolgok nem működnek maguktól így. Igen most jön az a rész, amikor egy közös projekten dolgoztunk Endrével. Egy Fair Play nemzetközi fotópályázatra készítettem róla, és egy fiatal sportolóról egy képsorozatot, ami a sport és egészségről szól. Negyedikek lettünk! Öröm és boldogság, a díjátadón én vehettem át az elismerésért járó oklevelet. Meghívtam egy szegedi étterembe, hogy meséljek a díjátadóról, és egyben megköszönjem neki is a részvételt. Mindaddig úgy éreztem milyen jót cselekedtem a meghívással, amíg ki nem hozták az ételt. Itt jöttem rá ami nekem könnyű, az neki fárasztó és lehet kínos. Mivel csak egy kezével tud valamelyest is használni, kést és villát egyszerre nem tud használni! N a ekkor döbbentem rá, hogy mennyire kivannak ők téve, hogy mi akik egészségesek, nem vagyunk képesek figyelni rájuk. Igen!
Hibáztam, mert nekik ez TRAUMA, amit nem lehet szerintem soha feldolgozni. Egy sokk, ami csak enyhíti az életben kapott új életet, de nem lesz soha igazi élet többé. A barátságunk igazán itt kezdődött el, elnézést kértem, hogy ilyen figyelmetlen voltam, és megkérdeztem segíthetek?
Így felszeltem a hússzeletet, és elkezdtünk beszélni magunkról. Valahogy így lettünk barátok. Ráébredtem az én sötétebb bőrszínem eltörpül, az ő fajdalmaiknál. Én nem sírhatok, mert egy kicsit sötétebb a bőrszínem,így születtem! Több mint negyven éve van jelen az életembe a megkülönböztetés, de ez az egész világra érvényes. Sokkal többet kell dolgoznom, mint másoknak az elismerésért, és még ha csak azért, de soha nem lehetek érték, bármilyen jól végzem a munkámat, csak dobogós lehetek, első sohasem. Régen ez fájt, és úgy érzem ez az én Traumám, de mostanra, már megerősödtem a sport által. Mert, ha sportról készítek beszámolót, ott mindenki egyenlő!
„ Van egy álmom, amikor felébredek, azt látom nincsenek színek, mindenki egyforma színű, és ott mindenki egészséges, sportolhat, mert egyelőek vagyunk!”
Sz.L.
Fotó: Szokodi L.
Cikk: Szokodi L.
